2015. augusztus 13., csütörtök

Stockholm Syndrome

Idegesen rúgom le magamról a takarót, mikor rájövök, hogy ismét nem most fogok elaludni. A telefonomra pillantok, ami reggel 6 órát mutat. Kelletlenül mászom ki az ágyból, s a sötétben tapogatózva botorkálok el a szekrényig. Egy szürke melegítőt választok, fekete pulcsival. Az anyagok esetlenül lógnak rajtam, de nem tudok mit tenni, hosszú ideje nincs étvágyam. Miközben a konyhába sétálok, próbálom nyitva tartani a szemem, hiszen a szobámban hónapok óta sötétség honol, az említett érzékszerveim pedig nincsenek hozzászokva a hirtelen világossághoz. Egy bögre kávéval a kezemben, és egy cigivel a számban, lépek ki a teraszra. A csípős hideg váratlanul érint, de a forró kesernyés ital kellemesen felmelegít. Egy ideig még nézek magam elé, majd a fekete lét kortyolgatva halászom elő a telefonom. A twitter fiókomat millió tweet borítja el. A részvétnyilvánítások között még mindig ott lapulnak az utálkozások is. Rasszista megjegyzések a származásomról, érdek szerelem... Az emberek undorítóak. Azt hittem egy év alatt rendbe jövök. Azt hittem nem lesz semmi baj, hogy erős leszek, aztán a következő tweetben megpillantok egy képet. Róla. Ismét összetörök, valami megrendül bennem, könnyeim pedig szép lassan útra indulnak az arcomon, s eltűnnek a pulcsim nyakánál. Egyre idegesebben törlöm le őket, most a cigaretta sem segít. Felpattanok, nem bírok tovább ülve maradni, egyenesen az emeletre sietek, az edzőterembe.
Órák telnek el, amíg a zsákot püfölöm, szemeimre viszont továbbra is könnyfátyol ereszkedik. Magamat ostorozom, a baleset miatt, tudom, hogy nem én csináltam, mégis magamnak okoztam a bajt, amikor nem mentem vele és ez nem hagy nyugodni. Minden miattam történt.
Pontosan egy évvel ezelőtt, karácsonykor. Friss házasok voltunk, és együtt töltöttük volna az ünnepeket, az Ő családjánál. Mindennél jobban arra vágytam, hogy hosszú idő után együtt tölthessünk pár napot, mégsem mentem vele.
Közös megegyezés alapján döntöttünk. Mindegyikőnk a saját családjához utazott, a szilvesztert pedig ismét együtt töltöttük volna. Karácsony után, de a megbeszélt napnál 24 órával előbb, fájó szívvel köszöntem el a családomtól, majd visszautaztam a közös otthonunkba. Mindennek tökéletesnek kellett lennie. Az egész lakást egyedül takarítottam ki, feldíszítettem, minden apróságra odafigyeltem, amit szeretett, s már csak várnom kellett, hogy jöjjön. De nem jött. Ideges voltam, és rettentően aggódtam miatta. Két nappal később telefonhívást kaptam, miszerint a feleségem autóbalesetben elhunyt. A hó katasztrófa miatt egy másik kocsival frontálisan ütközött, Ő pedig azonnal életét vesztette.
Teljesen elveszítem az önuralmam. Egyre nagyobbakat ütök, míg végül egy nagyobb ütés kíséretében, a zsák leszakad a láncról, s vele együtt én is erőtlenül esek a padlóra, miközben zokogásom a csendbe nyilall, engem pedig nem hagynak a magmaként feltörekvő emlékek, amelyekről azt hittem sikeresen elzártam őket, ha örökre nem is, egy időre biztosan.


Tartalom:Befejezett(30 rész+prológus-epilógus)










2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nem hittem volna, hogy velem ilyen is fog történni. Köszönöm szépen, hogy kitetted a blogom, ez nagyon aranyos.:)
    Nonci.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. szia! nagyon szívesen,szeretem a blogod szóval természetes hogy kirakom <3

      Törlés